A hangszedő tesztprogramunk három legnépszerűbb modellje az Audio-Technica VM95ML (75.990 ft), a Goldring 1042 (194.990 ft) és a Nagaoka MP200 (189.990 ft). A Goldringet és a Nagaokát ráadásul gyakran küldjük ki egyszerre – megnézve az eredményeket, pontosan döntetlen a meccsük, eddig ugyanannyian választották az egyik, mint a másik hangszedőt. A végére rájöttünk, miért. (Árak frissítve: 2022. december 20.)
Egy otthonmaradós vasárnapon (koronavírus, köszi) Sándorral és Attilával nekiültünk meghallgatni őket. Az apropót az adta, hogy Sándor éppen vett egy Soulines Satie lemezjátszót Jelco TS350S hangkarral, és választott volna hangszedőt is hozzá. A lemezjátszó így nyilván adott volt, a rendszer többi eleme pedig a referencia készülékeink, Soulines „The Loop” csöves phono, Pointe Platinum csöves integrált, Parabox Tempesta Mk2 hangsugárzók, Twins Audio kábelezés. Külön büszkeség, hogy a lemezjátszón kívül minden más komponens magyar kezek munkája, még a Loop is, mert az is a Pointe-nál készül.
A koncepció az volt, hogy Sándor ugyan 150-200 ezer közötti összeget szánt hangszedőre, de annyi jót olvasott a Microline-tűs Audio-Technicáról, és a leírások alapján annyira megfelelt volna az ízlésének, hogy azt is bevettük a csoportba. Az árkülönbség a két másik hangszedőhöz képest 115 illetve 120 ezer forint - ennyiből azért kijön egy bő arasznyi hanglemez.
Reggel korán keltem, fertőtlenítettem a kezem, aztán nekiültem beszerelni a három hangszedőt ugyanolyan Jelco HS-25 shellekbe. Ezek igazi high-end shellek, dupla tüskékkel (alul-felül), forgácsolt magnézium-ötvözet testtel, állítható azimuttal (oldalirányú dőlés), komoly OFC réz kábelezéssel.
A beszerelése mind a három hangszedőnek, izé, nehéz. A Nagaokáé egyenesen tragikus: a tű annyira mélyen ül a hangszedő teste alatt, hogy csak zseblámpás trükközéssel, elölről-oldalról külön ügyeskedve lehet megsaccolni, hogy sikerült-e pontosan a beállító sablon nullpontjára helyezni a tűhegyet.
Az Audio-Technica VM-sorozatnál az okozza a problémát, hogy az előd jó kis kocka orrát lekerekítették, és így nem igazán szolgál referenciaként a párhuzamosság beállításához. Az új sorozatnál a rögzítőcsavarok mögötti lyukon nézek be, és a tartófüleket állítom párhuzamba a sablon segédvonalaival. Az AT-nek viszont kétségtelen előnye, hogy a hangszedő rögzítése legalább kifejezetten egyszerű az integrált csavaranyával.
Ha már itt tartunk: rögzítés szempontjából a Goldring a rémálom: egy ferde felülethez kell az anyát pozícióban tartani, miközben a másik kezünkkel próbálunk a csavar végével beletalálni.
Ezek a szokásos teszt hangszedőink voltak, alaposan bejáratva (80-120 órával a hátuk mögött), és a tűiket a teszt előtt mikroszkóp alatt alaposan megcsutakolva.
Mire végeztem az előkészületekkel, Sándor (a fenti képen balra) és Attila is megérkezett (a fenti képen jobbra, Sándortól két méterre). Nem fogtunk kezet, csak fertőtlenítettünk, és kerestünk lemezeket a teszthez. Szerencsére én egy hosszabb polcrendszeren tartom a gyűjteményem, műfajok szerint csoportosítva, így az egy méter távolságot egymás között betartva kellemesen sokszínű lett a zenei anyag, elektronika (Author: Forward Forever), Tátrai Band, blues egy szál gitárra és énekhangra (Muddy Waters: Folk Singer, Analogue Productions re-issue), és komolyzene, pontosabban komolyzenei paródia (P.D.Q. Bach: The Wurst Of).
Elsőnek a csoport legolcsóbb hangszedője került a Jelco karba. Végighallgattuk a négy zenerészletet, és tetszett, amit az Audio-Technica produkált. Az egyetlen probléma a Muddy Waters lemezzel volt. Attila, aki amúgy nem igazán blues rajongó, pár perc múlva jelezte is, hogy lassan levehetnénk, ahogy szegény öreg néger bácsi szomorúan motyog a mikrofonba.
Nagy hibája biztos nincs az Audio-Technica VM95ML-nek: mélyek-magasak rendben, dinamika rendben. Szép hangszerek, kellemes, összeszedett, sokáig hallgatható hang. Az Audio-Technica hangszedőknek néha van egy jellegzetes, világos hangszíne – de nem a VM95ML-nek. Ez egy kiegyenlített, színezetlen hangú pickup – nem véletlenül szoktuk a „legolcsóbb high-end hangszedőként” emlegetni. Sándor már kezdett örülni, mennyit fog spórolni.
Van a hifiben egy hüvelykujj-szabály, miszerint ahhoz, hogy egy készülék minden hallható paraméterében egyértelműen jobb legyen egy másiknál, nagyjából dupla árat kell fizetni. Nos, a következő hangszedő, a Nagaoka MP200 uszkve két és félszer annyiba kerül, mint az AT. Vajon jobb-e minden paraméterben?
Jobb.
Már az elektronikus zenénél érezni lehetett, hogy lényegesen teltebb, energikusabb, izgalmasabb a hangzás, de az állunk a blues lemeznél esett le. Attila, aki nemrég még levetette volna a lemezt az első szám felénél, most azt mondta, kedve lenne végighallgatni. Mind a két oldalt. Már nem „egy szegény öreg néger bácsi motyogott a mikrofonba,” hanem egy fantasztikus, ihletett előadóművész búsongta el, hogy el kell hagynia a városát, ahol a szerelme él (My Home is in the Delta). Nem pöntyögött valamit a húrokon, hanem a kezében tartott gitár segítségével húzta alá a dalszöveg lényegi részeit. Egészen meghökkentő volt a jelenlétérzet, a felvételi környezet méreteit, a gitárhúrok rezonanciáját szinte vizualizálni lehetett.
Hasonlóan drámai különbséget mutatott a komolyzenei részlet is. P. D. Q. Bach nem igazi zeneszerző, hanem egy amerikai zenész-humorista, Peter Schickele találmánya, egy képzelt személy, a sztori szerint Johann Sebastian korábban ismeretlen, huszonegyedik gyermeke. "Művei" komolyzenei paródiák, gyakran ismert művek átiratai más zenei stílusokból átvett elemekkel, mint a recitativo helyett reppelő opera szereplők, vagy a Little Bunny Hop Hop Hop (kb. Boci boci tarka) című együgyű gyermekdalt teljes átéléssel és teljes hangtechnikai virtuozitással előadó opera énekesnő, akivel ráadásul a zongorakísérője ki akar babrálni, és lehetetlen ugrásokra kényszeríti.
A teszten hallgatott mű (F-Dúr Schleptet) alapvetően szimfonikus zenekarra íródott, de a dallam bizonyos részeit a zenészek nem a saját hangszereiken játsszák, hanem mindenféle műanyag játékhangszeren, hangszerként használt háztartási eszközökön, illetve a saját hangszerük hangját a hangjukkal utánozva. A felvétel az Audio-Technikával „jól” szólt, a nagyzenekarnak megvolt a teste, a húzása, a vicces betéteket könnyű volt kiszúrni és a „hangszereket” beazonosítani.
A Nagaokával nem egyszerűen „jól” szólt ez a lemez, de a zenekar az eredeti fizikai méretében jelent meg, az eredeti ülésrendjével, jól elválasztható szólamokkal. Amikor a vicces hangszerek jöttek, szinte látni lehetett, ahogy a zenész feláll, belép, majd a dallama végén röhögve visszaül a helyére. Sokkal meghökkentőbb és viccesebb volt így a „mű”.
Sokat vártam a harmadik szereplőtől is. A Goldring 1042 személyes kedvencem ugyanebben a hangkarban. Amikor elkezdtük árulni, egy 1042-est rögtön beszereltem a saját lemezjátszómba, hogy belehallgassak – aztán hónapokig ki sem került onnan.
Az gyorsan kiderült, hogy a Goldring ugyanabban a ligában játszik, mint a Nagaoka (ergó ügyesen áraznak a britek és a japánok is), ihletett pillanataikban meglepően hasonlóan is szólaltak meg. Ami persze teljes képtelenség - hangszedők között nem is lehetne több szerkezeti különbség, mint kettejük között. Minden alkatrészük más, nemcsak a tűszár anyaga vagy a tű profilja, de már eleve a működési elv is (Goldring MM, Nagaoka MI).
Szóval az ihletett pillanatokban egyformán zseniálisan zenéltek, de ihlet nélkül azért volt pár különbség. A Nagaoka hangja vastagabb volt, a szó JBL-i értelmében (ha valaki ismeri a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai hifijét), hagyta magát demózni. A Goldring, mint egy brit gentleman, well, hajlamos volt a háttérben maradni. Mindent megmutatott, amit a Nagaoka, de némileg talán elegánsabban. Jellegzetes példa volt Charlie énekhangja a New York, New York-ban: a Nagaokát hallgatva számszerűsíteni lehetett, hány doboz cigi és hány pohár jég (dupla whiskeyvel!) van Charlie rekedtes hangszíne mögött ("Egy üveg whiskey egy hét után / Ez egy nagyon furcsa szombat délután"). A Goldring-féle Charlie kevesebbet éjszakázott, ellenben talán több énekórára járt. Attila, aki szívesen olvas hifi teszteket, úgy fogalmazott, a Tátrai Band lemezén a Goldringgal az énekhang "kevésbé volt testes."
Sándor ezen a ponton már tudta, hogy nem az AT-t fogja választani, de hogy a két drágább hangszedő közül melyik maradhat, azt egy plusz kör ráhallgatás döntötte el.
Épp elöl volt egy friss nyomású Pink Floyd: Fal duplalemez, amit most ajándékozott nekem egy barátom, aki a szülinapjára két példányt is kapott belőle. Feltettük az első lemez A-oldalát, és mind a két hangszedővel végighallgattuk. Nyilván mind a hárman jól ismertük a lemezt, de egyrészt ez a zene annyira magával ragadó, másrészt a Soulines + Pointe + Parabox lánc annyira kitett magáért, hogy egyáltalán nem fájt.
Mind a két hangszedő remekül teljesített, nemcsak a hangszereket ábrázolták hibátlanul, de a kompozíciók által ébresztett feszültséget is. Amikor jött a helikopter, az a bizonyos, amit mindenki ismer a hifi kiállításokról, mindkét hangszedővel rezegtek az ablakok, ahogy kell. A katonáknak ordítva vezénylő parancsnok hangja kellően érces és agresszív volt. A Nagaokának jobban álltak azok a részek, ahol Nick Mason nagyokat sózott a bőrökre, a Goldring talán jobban fogta meg az érzelmi váltásokat (pl. amikor az első szám végén a zenekari fortissimo + bombázók kakofóniája után felsír egy kisbaba).
Egy részlet volt, amit a Nagaoka jobban oldott meg, a Thin Ice rövid gitárszólója, ahol David Gilmour az összes effektpedálját maxra tekerte: itt a Goldring elvesztette a kontrollt, túl harsánnyá vált, a Nagaoka viszont elénk állított egy zenekart, ahol a gitárosnak ugyan kicsit elmentek hazulról, de azért együtt vannak, a dob és a basszus megtartják a szegény begőzölt David-et.
A nap végén Sándor a Nagaokát választotta (és ez nagyon erős szavazat, ő tényleg a saját pénzét költötte), és némi kézfertőtlenítés után boldogan távozott.
Attila és én visszatettük a Soulines Kubrickot a nagy Jelco karral a Satie helyére, és még egy kicsit hallgatóztunk. Mindenféle lemez felkerült, Katona Kláritól Oscar Petersonig. Attilának következetesen a Nagaoka tetszett jobban (bár a Goldringgal sem volt baja), nekem pedig a Goldring (bár a Nagaokával sem volt bajom).
A Nagaoka dögösebb, lendületesebb, a Goldring levegősebb, részletezőbb. Miközben a Goldring is elegendően dinamikus, és a Nagaoka is elegendően transzparens. Hogy melyiket halljuk jobbnak, az elsősorban ízlés kérdése, másodsorban a hallgatott zenéké, harmadsorban az adott rendszeré.
Most sem tudunk okosabbat mondani, mint hogy vásárlás előtt érdemes mindkét hangszedőt meghallgatni. Szerencsére a tesztprogramunkban erre van is lehetőség.
Ha lemezjátszókkal, hangszedőkkel, vagy úgy általában az (analóg) audióval kapcsolatos kérdésed van, tedd fel itt, vagy írj az info@vinil.hu címre. Ha csak nem szeretnél lemaradni egyetlen posztról sem, lájkolj be minket a Facebookon.
