Hát ezekkel mi a fenét csináljunk? – masszíroztam a halántékom, amikor a friss szállítmányban érkezett két olcsó Edwards Audio Apprentice (ejtsd: „aprentisz”) phono fokozatot kézbevettem. Az egyik MM hangszedőkhöz való, a másik átkapcsolható MC hangszedőkhöz is. Pointe kereskedőként én ugye méretes kaszniba épített csöves elektronikákhoz voltam szokva, a Pointe Record-nak csak a trafója nagyobb (és kétszer nehezebb), mint ezek az Edwards gyufás skatulyák kompletten….. Üdv a vinil való világban.

Az azért bíztató volt, hogy a mostani kisebbik készülék elődjét a What Hi-fi? és a Hifi Choice  brit hifimagazinok is simán ötcsillagosra tesztelték és Best Buy-ként emlegették. A tesztekben pozitívumként említették a részletező képességét, a jó dinamikáját, és a zeneiségét. Negatívumokról, mintha csak összebeszéltek volna, mindkét lap csak ennyit írt: „ezen az árszinten semmi említésre méltó.”   

A szállítmányban már a továbbfejlesztett változatot kaptuk Kevin Edwardstól. A régebbi készülékek esetében egy gyufaskatulyába volt építve a phono elektronika, a tápegység pedig egy izé, telefontöltő volt. Vagy legalábbis pont úgy nézett ki. Az új Apprentice MM viszont integrált készülék, mármint abban az értelemben, hogy a korábbinál kétszer nagyobb készülékházban immár van egy rendes trafóval működő kapcsoló üzemű tápegység is, szóval semmi szükség a telefontöltőre: rendes „piskóta” csatlakozós tápkábelen kapja az áramot a készülék. (Érdemes kábelforgatással megtalálni, melyik állásban szól jobban. Hallatszik.)

Persze az Apprentice még így is picike, nem nagyobb, mint egy szemüvegtok. Az előlapja 3 mm vastag fényes fekete akril, a mértani közepén piros led, számomra kissé túl erős piros fénnyel. Szolgáltatások nincsenek, hacsak a hátlapon található ki-bekapcsoló gombot nem tekintjük annak. A készüléket viszont eleve érdemes bekapcsolva tartani, áramot gyakorlatilag nem fogyaszt, az élettartam így is simán megvan pár évtized. (A kapcsolgatással járó áramlökések többet ártanak, mint a folyamatos üzem.)

Hogy tisztában legyünk a kategóriával: az Edwards Audio Apprentice MM a Cambridge Audio CP1, a NAD PP375, a Rega Fono Mini illetve a Project Phono Box sorozat készülékeivel játszik egy ligában.

Előveszünk egy Edwards Audio TT1 Mk3 lemezjátszót, szép pirosat, teszünk bele egy Goldring E3 hangszedőt, és bekötjük mögéjük a kis phono erősítőt. Rakunk alá grafit hengereket, mert a saját lába egyszerű, ragasztott műanyag félgömb, ami hajlamos bármilyen készüléket visszafogni. A láncban egy Pointe Platinum csöves erősítő, Twins Audio kábelek, és egy pár Triangle Genése Quartet hangsugárzó szerepel még.

(A lenti képen a lemezjátszó alatti polc jobb oldalán az Edwards, mellette a Pointe Record. A lemezjátszótól balra egy Pointe Spin Doctor okosított külső tápegység a lemezjátszóhoz.)

Kivételesen egy tenyésztett lemezzel kezdünk, a Stockfish kiadó csengő-bongó-dingó-dongó demólemezével, amit mindenki ismer, aki az elmúlt öt évben bármilyen hifi kiállítás felé vetődött. Aki esetleg mégsem ismerné, annak röviden a lényeg: másod- (harmad?) vonalbeli énekesek állnak többnyire egy szál akusztikus gitárral, esetleg még valami minimál hangszereléssel, és klasszikusan komponált, amúgy egyszerű dalokat adnak elő iszonyúan közel mikrofonozva, viszont belezengetve egy nagy mesterséges térbe. Ez általában minden rendszerből mutatós hangot hoz elő – az más kérdés, hogy bele is halnék, ha egész életemben ilyen felvételeket kellene hallgatnom. Most azért vettem elő a lemezt, mert a mindennapi lemezhallgatásomhoz képest hirtelen sokkal olcsóbb lemezjátszó rendszer került az állványra. Az árkülönbség kb tízszeres.   

Talán a lemezválasztás is teszi, de a „visszalépés” nem is fáj annyira: a gitárhúrok zengenek, ahogy kell, abban hiba nincs. Tetszik az énekesek hangja is, kiváló a szöveg érthetősége. És megjelenik az a hatalmas, ámde tök mesterséges tér is, amit a Stockfish kiadó hangmágusa elképzelt. Ami még feltűnik, hogy bár ezekben a zenékben nincs sok basszus, ami mégis van, az meglehetős vehemenciával mozgatja meg a hangszórót.

Meggyőződésem, hogy ezek a demólemezek éppen erre valók, vagyis a high-enden inneni rendszerek tudásának megcsillogtatására, fel sem tűnik a zeneileg, hogy is mondjam, kissé egyszerűbb produkció. A Soulines Kubrick egy jó MC-hangszedővel és csöves phonóval jobban a zenére koncentrál, kevésbé a mélyek-magasak-térérzet hármasra. Azon is „nagyot szól” a felvétel, nyilván, de inkább felteszünk valami rendes zenét. Itt meg tessék, belefeledkezünk magába a hangzásba.

Visszatérve a való világ lemezeire, felkerül a tányérra a Szerelmeslemez, aminek a borítóján Szörényi Leventét és Sebestyén Mártát emelik ki előadóként, de a lemez inkább a Vízöntő együttes vezetőjének, Cserepes Károlynak a műve. Aki nem ismeri a lemezt, az bizonyára meglepődik, hogy ilyen felállás mellett is ez a lemez amolyan progresszív elektronikus zene volt a kiadása idején, 1985-ben. A sok élő népi hangszer és az autentikus népdal éneklési stílus mellett a ritmust és az alapokat elsősorban szintetikus hangszerek adják, gyakran a vezető szólamot is.

A hang továbbra is kellemes, színes és dús. Az ének például kifejezetten szépséges – ez alkalommal viszonyítási alapom is van, néhány éve Szófiában, egy meghitt templomi koncerten volt szerencsém Sebestyén Mártát mikrofon nélkül énekelni hallani. Lemezről ez még akkor is nagyon jó előadás, ha közben érezni, hogy Márta most nem a Nevszki székesegyházban énekel, hanem egy csillapított akusztikájú stúdióban. A legfelső magastartomány egy kicsit száraz, hiányzik egy kis levegő, nyitottság – nade ennyiért? És megint a basszus az, amiről fel kell jegyeznünk, hogy valószínűtlenül energikus ennyire egyszerű készülékektől.  

Közben befut egy versenytárs is, egy régebbi Cambridge Audio 551P személyében. Bár a Cambridge készüléke pár éve, amíg szerepelt az árlistákon, egy picit olcsóbb volt, és a kinézete is egy picit komolyabb a szálcsiszolt alu előlapjával, hangra mégis kevésbé tetszik: ez sem vállalhatatlan hang, de kicsit fakó és könnyűsúlyú. Az Edwards Apprentice színesebb, a mélytartománya különösen, és a zenét is sokkal jobban leválasztja a hangsugárzókról. A Cambridge a színpad mélységével tulajdonképpen nem is foglalkozik, elég neki két dimenzió is. Az Edwards sem csinál katedrálist a lakószobából (amire a Pointe Record mondjuk képes), de azért nem csak egyszerű jobbra-balra sztereót ken fel a vászonra.

Az Edwards elektronikák, úgy tűnik, ugyanúgy működnek, mint a lemezjátszóik: a maguk egyszerűségében esztétikus külső, nulla szolgáltatás, de a kapott hanghoz képest rendkívül méltányos árban bónuszként benne van egy jó adag zenei „varázslat” is.

Az Edwards Apprentice MM phono hangja jellegében, zeneiségében közelebb áll a komoly, sokszoros árú phono elektronikákhoz, mint a saját árkategóriája tipikus készülékeihez. Vannak színei, vannak energiái, van elég információ a térérzethez. A basszusa különösen jó az árához képest: ha nem is annyira megy mélyre, mint a sokszoros árú elektronikák, legalább nem az a búgós, lusta fajta, ami gyakran jellemzi az egyszerűbb phono erősítőket. Modern zenéken kifejezetten brillírozik. A sima hifi erősítők vagy lemezjátszók beépített phono erősítőihez képest hipertérugrás – és éppen ez a lényeg ebben a műfajban.

Ha szeretnél egy ilyen Edwards Audio Apprentice phono fokozatot megnézni, kipróbálni, esetleg meg is vásárolni, itt teheted meg: Edwards Audio Apprentice MM.